Túlhűtött meeting room

Hárman ülünk a túlhűtött meeting roomban, balomon az üzleti vezető és az asszisztense. Utóbbi megfigyelőként van jelen, hogy elsajátítsa a munkaerő kiválasztás csínját-bínját, hogy legközelebb már ne kelljen HR tanácsadót fizetni, úgy, mint most engem. A keresést „szakmai titkár” pozícióra indítottuk, ha ügyesek vagyunk, megtaláljuk a jelenlévő asszisztens utódját, aki így majd előre léphet egyet karriergörbéjének felfelé ívelő, szikrázó szivárványán: HR-es pozícióba. Mindenki motivált tehát ilyen-olyan mértékben, és elmondható, hogy közepes energiaszinttel várjuk, hogy belépjen a jelölt.

És belép. Ezer közül felismerem a „figuráját”. Vidéki fiú a fővárosban. Bátor testtartásban cseppnyi bizonytalanság, határozottságban kicsi tétovaság, nyíltságban gátlás, férfi erőben elveszett kisfiú – hogy is ne lehetne azonnal lelkesedni? 

Tisztán csillogó szem, frissen vágott frizura és hát tényleg kissé divatjamúlt ünnepi ruha, fogalmam sincs, honnan kerülnek elő ezek a ruhadarabok, érthetetlen talány. Van a „jó napot kívánok”-jában egy jászsági dallam, aki hallotta már, könnyen felismeri. A dallam hívószavára életre kel a bennem élő „vidéki szomszédasszony”, gondoskodó tyúkanyóként perdülök elé és tessékelem beljebb, úgy terelem az interjúzó székbe, mint régen a nagymamám húsvétkor a locsolkodó fiúkat a kaszinó-tojásos hidegtál elé, vidéken. 

Szemem sarkából látom, hogy megbízóm és asszisztense testtartása – szinkronúszókat megszégyenítő harmóniában – egyként megváltozik, a jelölt belépésének pillanatában máris döntöttek és lezártak. Amikor a „rózsaszíningesek” előítéletesek, szinte hallani a lelkükben alázúduló redőny hangját.

Ezt az interjút már kár végigcsinálni, teljesen feleslegesen húzzuk egymás idejét. De azért húzzuk. 

Mert ki vagyok fizetve, le van foglalva a tárgyaló, a kávénk is úton van, és persze a jelöltet is megtiszteljük azzal, hogy szóval tartjuk, ha már idefáradt. Nagyot sóhajtanék, ha nem fognám vissza magam és azzal a dallammal kimondva hallok is a fejemben valamit az anyjukról, meg azok hátsójáról, de csak halkan, mert az édzsártanácsadók nem hallanak ilyeneket a fejükben. Csak a vidékiek. 

Meg hát ne legyek már én is előítéletes, na.

Önfegyelmezésemnek hála, hamar túllendülök a slimfit öltöny előtt összefont karokon, és el is döntöm, hogy én azért még célra tartok. Tudom a feladatom, és egyébként is kíváncsi vagyok a jelöltre, meghagyom a megbízómnak, hogy úgy használja az idejét, ahogy ő akarja.

Végül remek és informatív interjú kerekedik, a lelkesedésem visszahozza a vezető érdeklődését is. Megnyílik, jókat kérdez, és okos, élénk, felkészült és kompetens válaszokat kap a jelölttől, de tisztán érezhető, hogy ebből nem lesz együttműködés. A beszélgetés jó hangulatban zárul, örülök, hogy nincs mellébeszélés és hitegetés, egyértelműen kimondja mindkét fél, hogy nem egymást keresik. Van ez így. A vezető megköszöni a kitartásom és az élményt.

Záró akkordként a fiatalemberhez fordulok, hogy most is, mint mindig, visszajelzést kérjek arról, hogy hogy érezte magát az interjún, mit visz magával. Rám néz a tiszta szemével és gondolkodás nélkül közli:

„… hát azt, hogy egyszer nyerünk, máskor meg tanulunk.”